Dr. B. Szabó Gábor keynote előadóként vett részt a Budapesten 2024. szeptemberében első alkalommal megrendezésre került International Art Law Konferencián. Az ott elhangzott előadása itt olvasható.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Kollégák!
Gyakorló jogászként, vagyonkezelőként és nem utolsó sorban lelkes műgyűjtőként örömmel fogadtam el a felkérést, hogy legyek ennek a panelnek a „keynote speakere”. Mindig is foglalkoztattak a művészeti és egyéb magán gyűjtemények vagyonkezelésének sajátosságai. Hangsúlyozom a „magán” szót, mert úgy gondolom, hogy a közgyűjtemények kezelésére alapvetően eltérő jogi környezetben és gazdasági elvárások mellett kerül sor.
Noha a vagyonkezelési szabályok és elvárások sok szempontból megegyeznek bármilyen más vagyoni érték kezelésének szabályaival, a magángyűjtemények kezelésének van egy alapvető sajátossága, amely sajátos vagyonkezelői viszonyulást eredményez a kezelt vagyonhoz. Ez pedig a művészeti és egyéb gyűjteményekkel fennálló esztétikai és lelki kötődés. Persze, némi cinizmussal, lehet erre azt mondani, hogy a szoros lelki kötődés bármilyen más vagyontárgy vonatkozásában is fennáll és hogy annak mértéke a vagyontárgy értékével szignifikáns korrelációt mutat. Ne is tagadjuk, hogy ez az ellenvetés a mai világban nem nélkülözi a szilárd alapokat. Én azonban nem elsősorban a gyűjtemények értékéről, hanem az azokban megtestesülő pluszról, arról az esztétikai és lelki gyönyörről beszélek, amely napi szinten szolgáltat egy gyűjtőnek boldog pillanatokat és örömöt. És pont ez az a plusz, ami sok esetben felülírhatja a vagyonkezelő racionális gondolkodását és egy olyan féket építhet be a döntéshozatalba, amely korlátozhatja vagy késlelteti a gazdaságilag és pénzügyileg adekvát döntések meghozatalát, amely végső soron ilyen-olyan mértékű károkat is okozhat. Vagyis az a gyűjtő, aki szerelembe esik a gyűjteménye tárgyaival, nem fogja tudni meghozni az adekvát vagyonkezelési döntéseket.
Ez azonban – mint annyi minden más – tanulható folyamat, ráadásul számomra ez a gyűjtői attitűd sokkal szimpatikusabb, mint aki egy művészeti gyűjteményben nem lát mást és többet, mint potenciálisan növekvő értéket és befektetésének lehetőleg mielőbbi megtérülését. Ez az a másik véglet, amely alig különbözik a tőzsdei spekulációs tranzakcióktól, és amely távol tartja az esztétikai szempontokat a vagyonkezelői döntésektől.
Mint annyi más esetben a lényeg itt is az „arany középút” megtalálása lehet. Amennyiben tudomásul vesszük, hogy sajátos vagyonelemekről van szó, amelyek nemcsak esztétikai, de jelentős vagyoni értékkel is bírnak, hamar rájövünk, hogy ez a két szempont koránt sem kibékíthetetlen, mindössze sajátos szemlélettel kell közelítenünk.
A vagyonkezelői döntéseket jelenleg Magyarországon többnyire még maguk a gyűjtők hozzák meg, különösebb külső szakértői közreműködés igénybevétele nélkül, bár terjedni látjuk a különféle gyűjteményeket is magukba fogadó vagyonkezelési struktúrákat. Számuk ma még nem túl nagy, de a jövőre nézve biztató példaként szolgálnak. Éppen ezért tisztában kell lennünk a tipikusnak mondható gyűjtői attitűdökkel.
A gyűjtők többsége elkapja a kezdeti gyerekbetegséget, nevezetesen azt, hogy mindent megvesz vagy meg akar venni, ami megtetszik neki. Eltelik hosszabb-rövidebb idő, amíg rájön, hogy nem tud minden olyan darabot megvenni, amely megtetszik neki, és ezért kényszerűen kialakít egyfajta tematikus rendet. Például csak egy viszonylag jól behatárolható korszakra vagy művészeti irányzatra, egy művészre vagy művészeti iskolára koncentrál és véges forrásait arra áldozza.
Miután irányba állt, még mindig több út áll előtte. Sok gyűjtő a „buy only” stratégiát követi, míg mások (ők vannak kevesebben) a folyamatos portfolió tisztításra esküsznek, eladnak és újabb darabokat vásárolnak. Mivel az előbbi stratégia viszonylag hamar fizikai korlátokba ütközik („Te jó isten, elfogytak a falaim!”), el kell tudni döntenie, hogy miként tovább. Néhányuk – némileg mellőzve az esztétikai és előtérbe helyezve a befektetési szempontokat – raktárakat bérelnek és elkezdenek trezorálni. Ezzel megnövelik a műgyűjtési tevékenység amúgy sem alacsony költségeit, amelyek viszont idővel az értékesítés vagy éppen a kényszerértékesítés feszítő szükségességét eredményezik.
A „trezorálók” előtt nyitva álló másik lehetséges út gyűjteményüknek valamiféle közgyűjteménnyé tétele. Erre számos példát ismerünk a nyugati világban, de itthon néhány abortált kísérleten nem jutottunk még túl, ami azt látszik alátámasztani, hogy itthon még nincsen meg az átjárás a magán és közgyűjtemények között, leszámítva egy-egy jelentősebb műgyűjtő időről-időre megrendezett, többnyire valamely magángaléria által támogatott magánkiállítását, vagy egy-egy darab kikölcsönzését egy nagyobb tematikus közgyűjteményi kiállításra.
Itthoni viszonyok között ma és úgy gondolom, hogy még jó ideig a vagyonkezelési iparági készségeket (skilleket) arra a gyűjtőtípusra fókuszálva kell tudni kialakítanunk, akik jól definiálható és ennek megfelelően jól kommunikálható és prezentálható gyűjteményt építenek folyamatos portfóliótisztítás és értéknövelés mellett.
Noha a gyűjtemény kezelésnek természetesen megvannak a sajátos elemei, itt is – ugyanúgy, mint a vagyonkezelés más területein – a pontos vagyonfelméréssel és leltárral veszi kezdetét. Ennek a leltárnak a lehető legrészletesebbnek kell lennie, nemcsak az alkotó nevét és az alkotás címét, technikáját és keletkezési idejét de irodalmi referenciáit és provenanciáját is tartalmazni kell a lehető legmélyebb dokumentálás mellet. Az egyes számú dokumentum az maga a származást vagy eredetiséget igazoló okirat, vagy ahogy röviden hívjuk „Attest”, amelyet kortárs művész esetében leginkább magától a művésztől, ennek hiányában a forgalmazó galériától vagy aukciós háztól kell tudnunk beszerezni. Előbbi esetben gyakorlatilag kizárható az eredetiség utólagos vitatása, de utóbbi esetben is jelentősen csökkenthető annak kockázata, bár ismerünk jó néhány jogesetet, ahol ez utóbbi vélelem megdőlt. Mivel a vagyonkezelő nem feltétlenül, sőt az esetek döntő többségében nem képzett művészttörténész vagy igazságügyi műtárgyszakértő, kénytelen a mások által kiállított bizonyítványokra támaszkodni. Azok beszerzésére viszont törekednie kell. Ugyanakkor megjegyzem, hogy egy műtárgyak vagyonkezelésével is foglalkozó szolgáltatónak, pl. egy family officenak idővel ki kell fejlesztenie ezeket a szakmai készségeket is, mint ahogy ma már nem ritkaság, hogy egy ilyen szervezet a családon belüli feszültségek kezelésére pszichológusi képesítés megszerzésére ösztönzi jogász, vagy adószakértő munkatársait.
Miután megvan a vagyonleltárunk ki kell tudni alakítanunk a műgyűjtővel közösen egy sajátos vagyonkezelési stratégiát, amelyben – a teljesség igénye nélkül – az alábbiakat kell tudnunk szabályozni:
- Az egyes darabok tárolásának, őrzésének és biztosításának feltételei, ideértve a letétbe helyezési policyt akár magánál a műgyűjtőnél vagy más személyeknél és intézményeknél, pl. bankoknál és egyéb pénzintézeteknél, nagy vállalatoknál, magánkórházaknál. Utóbbiak, noha jelentős potenciált látok benne, ma még koránt sem annyira elterjedtek, mint amennyire lehetnének.
- Kölcsönzési és kiállítási policy kialakítása. (Itt hívnám fel a figyelmet arra a ma még kihasználatlan potenciálra, amely a főleg az irodaházakat fejlesztő cégekkel való együttműködésben áll fenn. (Saját irodaházunkban például egy kortárs szobrászművésszel kötött megállapodás alapján szintenként 1-1 szobor került kiállításra a megvásárlás lehetőségét és a vételárat is feltüntető információ kíséretében).
- Értékesítési és beszerzési szabályzat.
Mindezeken felül persze a vagyonkezelőnek hoznia kell az egyéb vagyontárgyak kezelése esetén már kialakított vagyonkezelői rutint a jogi, számviteli, adózási és befektetési tanácsadás szintjén.
A gyűjtemények sajátosságai azonban nem csak a vagyonkezelés vonatkozásában kívánnak meg speciális ismereteket, de kihívások elé állítják az öröklési szakembereket is. Bár, vagyonkezelőként azt vallom, hogy minél inkább erősítjük a gyűjtemények vagyonkezelési struktúrákba helyezését még a gyűjtő életében, annál kevesebb teret engedünk az időt, pénz és energiát felemésztő hagyatéki eljárásoknak és vitáknak. Ugyanakkor van némi kétségem afelől, hogy kitűnő panel társam Kun Péter, a cross-boarder hagyatéki ügyek kiváló szakértője egyetért-e velem ebben.
Őszintén bízok abban, hogy fenti témafelvezető gondolataim hasznos keretet adnak a termékeny panelbeszélgetésnek. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.