Avagy, a bizalmi vagyonkezelő felelőssége.
Hogyan alakult ki a felelősségvállalás a bizalmi vagyonkezelésben?
A címben feltett kérdés nem nélkülöz minden történelmi alapot. A bizalmi vagyonkezelés angolszász megfelelője, azaz a „trust” történelmének ugyanis pont ennek kiküszöbölése volt az egyik sarokpontja.
A modern kori trust gyökereit a jogtörténészek a keresztesháborúk idejére datálják. Királya hívására elmegy a hűbéres földbirtokos szaracénokat gyilkolni a Szent Földre, de tisztában van vele, hogy onnan sokan már nem térnek haza. Nehogy már egy olyan apróság, mint a lovagi halál, okot adjon arra, hogy a hűbérbirtok visszaszálljon a Koronára!
Kerítsünk hát gyorsan valakit, akiben megbízunk annyira, hogyha most átruházom rá a birtokot és kikötöm neki, hogy azon miként gazdálkodjon és annak jövedelmeiből hogyan tartsa fenn a családomat, ezt nemcsak végrehajtja, de hazatértem után vissza is kapom tőle a birtokaimat. S mivel az ember már akkor is jó eséllyel nyúlt mellé, fennállt annak a veszélye, hogy a birtokát már sem ő, sem a családja sohasem látta viszont, mert azt a vagyonkezelő („trustee”) lenyúlta róla.
Ez ellen idővel persze a jogszolgáltatás igyekezett védelmet nyújtani, de addig bizony még nagyon sok víznek kellet lefolynia a Temzén.
Hogyan szabályozták a vagyonrendelők kötelezettségeit?
A jogbiztonság kialakulásával és megszilárdulásával a vagyonkezelők kötelezettségeit és jogait is részletesen szabályozták és az általuk kezelt vagyon kárára elkövetett bűncselekményeket súlyosan szankcionálták.
A XX. század második felére a trust szolgáltatások egy olyan, többnyire szigorúan és részletesen szabályozott szolgáltatási iparággá váltak, amelyben nincsen nagy tér a szándékos bűncselekmények tömeges elkövetésére.
A trustokkal kapcsolatos jogeseteket is megismerve, ma már egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a tényleges iparági kockázatot közel sem az erkölcsi kockázatnak (moral hazard) tekinthető szándékos bűncselekmények (pl. sikkasztás), hanem a vagyonkezelő szakmai felkészületlenségéből, hanyagságából vagy gondatlanságából fakadó károkozások képezik. Vagyis nem attól kell leginkább tartani, hogy a professzionális vagyonkezelő ellopja a vagyont, hanem attól, hogy nem ért a dolgához, vagy ért ugyan hozzá, de gondatlanul jár el és ezzel kárt okoz.
A szándékos bűncselekmények formájában jelentkező erkölcsi kockázatot az államok már ott minimalizálják, amikor szigorú tárgyi és személyi feltételekhez kötik a vagyonkezelő piacra lépését, vagyis már rögtön a legelején „mélységi” szűrési technikákat alkalmaznak.
Ezek egyik legfontosabb eleme a pénzügyi biztosíték kötelező nyújtása, amelynek módja ugyan változhat (pl. kötelező szakmai felelősségbiztosítás, óvadék, kaució letétele, bankgarancia), célja viszont ugyanaz: a vagyonkezelői károkozásért való helytállás a károsult felé. Azonban az államok ezen túlmenően is folyamatos és szigorú tevékenységi ellenőrzést vagy felügyeleti mechanizmust építenek ki.
Hogyan különböztethető meg a bizalmi vagyonkezelő felelőssége?
A vagyonkezelő felelősségét meg kell különböztetni aszerint, hogy az a vagyonrendelővel és a kedvezményezettel szemben vagy harmadik személyekkel szemben áll-e fent. Az előbbi esetben felelőssége a szerződésszegésért áll fent a polgári jogi felelősség általános szabályai szerint, vagyis, ha a szerződés megszegésével a vagyonrendelőnek kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a vagyonkezelő a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső, a szerződéskötés időpontjában előre nem látható körülmény okozta, és nem volt elvárható, hogy a körülményt elkerülje vagy a kárt elhárítsa.
A törvények azonban megfogalmaznak vele szemben két fokozott követelményt is. Egyfelől a jogviszony bizalmi jellegéből fakadóan a kedvezményezett érdekeinek elsődleges figyelembevétele mellett kell cselekednie (ezt hívják a jogban fidúciárius kötelemnek).
Másfelől a kereskedelmi ésszerűség követelményei szerint kell eljárnia. Noha ennek törvényi definíciója nincsen, a bírói gyakorlat viszonylag megnyugtató módon tudja értelmezni azt, hogy adott cselekmény az adott körülmények között kereskedelmi értelemben ésszerűnek volt-e tekinthető vagy sem.
A harmadik személyek részére szerződésen kívül jogellenesen okozott károkat a vagonkezelő köteles megtéríteni, kivéve, ha bizonyítja, hogy magatartása nem volt felróható. A vagyonkezelő elsődlegesen a kezelt vagyonnal felel. Ezen túl azonban a saját vagyonával is korlátlanul felel a kezelt vagyon terhére vállalt kötelezettségekből eredő követelések teljesítéséért, ha azok a kezelt vagyonból nem elégíthetők ki, feltéve, hogy a másik fél nem tudta és nem is kellett, hogy tudja, hogy a vagyonkezelő kötelezettségvállalása túlterjed a kezelt vagyon keretein.
Végső soron elmondható, hogy a vagyonkezelő gondatlan eljárása mellett is könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy a saját vagyonával korlátlan mértékben álljon helyt a vagyonkezelőként okozott károkért.
Természetesen a bizalmi vagyonkezelés nem nélkülözheti a bizalmi elemet, mint ahogy egyébként a legtöbb más jogviszony sem. Ennek kihangsúlyozása egy a tulajdonjog szükségszerű átruházásával járó tranzakció esetén abszolút indokolt. A bizalmi deficit az egyes országokban, a történelmi, gazdasági és kulturális adottságok függvényében eltérő indokokra vezethető vissza.
Magyarországon leginkább a magántulajdon körüli történelmi jogbizonytalanság táplálja ezt. Azonban a bizalmi elem is rögtön más megvilágításba kerül, ha a bizalmi vagyonkezelésre, mint egy szigorúan regulált üzleti, pénzügyi szolgáltatásra tekintünk, amelytől, csakúgy, mint a hasonló más szolgáltatásoktól, az ügyfél minőségi kiszolgálást, a szolgáltató pedig hosszútávú díjbevételt remél. Az üzleti szolgáltatási elem megértése jelentős mértékben tompíthatja a bizalmi elem túlértékelését.